Can You Imagine That When A Backround Character Has As Complicated Design As The Protagonist Ones In

An urgent call for humanity

Please don't scroll this ‼️‼️🙏

We need your solidarity with us at this bad time.🇵🇸🍉🙏

🙌Verified by Butterfly effect project line 355 in spreadsheet🇵🇸🚨here

Here in Gaza after a cruel war, We are a family of 15—10 adults and 5 children. Every day is a battle for survival. Food is scarce, humanitarian aid is not reaching us, and my little nieces and nephews go to bed hungry. Among them is my sister, who is deaf, and another sister who has a newborn baby. They, too, are suffering in this crisis, and I’m doing everything I can to protect and provide for them.

We need your support to save us and to help us after the destruction that surrounding us here in Gaza.

Please if you can't donate you can share it with your friends, family, and networks. Together, you can help me give my children hope, warmth, and sustenance in this critical time.🙏🙏🙏🍉💔

You can donate here

Or via PayPal here

Macaque's theatre

Sorry if somebody had that theory before me or if I made some grammar mistakes.

What if I told you Macaque mostly renovated the abandoned building that we saw in the Calabash?

Both of those have similar structure, red columns with yellow decorations, wire go above the roof in the same way but the piece of cloth changed to purple, more spiky pillars, and have green tile.

Inside of the theatre there are a lot of space, so he made two more grandstand on the left and right side along with a longer stage to be closer to the audience.

Also behind the benches changed a bit because now it has doors both of the side, one of them (in the picture the right one) lead to the buffet and the other is the exit. I think maybe the entrance's place is still in the middle.

Unfortunately he isn't finished it yet. The walls have some cracks, holes on the ceiling, and torned fabrics are hanging.

About the enviroment, between the Calabash and the Shadow play episodes a loads of fight happened in the city which had a bunch of damage so he probably protect the place to not get destroyed and this is why the buildings next to this have been changed but the theatre isn't.

If all of this true then how he did it? Did he do this all by himself or had some kind of help, like Yin and Jin or somebody else? How much time did he spent on renovating? Did he buy the materials with his payment doing outside of the construction some plays (I mean on the street) or simply stole? As we know Macaque, he possibly used some tricks to make it his own property.

BOOM! IT'S FINISHED!!

after so long, it finally done and dusted and ready for public release :3c

LMK SIX EAR MACAQUE SHIMEJI VER 1.0!!

Just click on the big words and ya can download, ye :D

Contains 2 zipfiles: The normal version and less frames version

Read down below for explanations on that

if got any problems launching and stuff, dont be afraid to message me, i'll try to help ya out :>

but as seen in the quick lil poster i made there, it says extra animation + more more info about that underneath the read 👇

from the top,

EXTRA ANIMATION

Same like the SWK Shimeji, this one is has unique frames for each action of the Shimeji. best example is the walk, run, dash actions seen below

there are other actions that have unique frames like these, you are free to explore them :>

CUSTOM ACTION NAME

There are a few actions renamed in the shimeji code. Here is a guide for what they do:

Take Out Lantern = Mac takes out his lantern and admires it

Create Clone = Shimeji breeding 1

Visit Shadow = Shimeji breeding 2

disclaimer, I plan on making a full action guide list in the future so you can much easier reference what each action does :>, so stay tune when that happens

CUSTOM ACTION

Just like SWK, you may pet the Macaque!! >:3c give the lil bugger all the love he deserves~ (credit to Kilkakon for the original script)

as seen in this gif :3

Steps to do this action is as followed:

Make the shimeji sit down (any surface is okay, ie work floor/window top)

Move the cursor to the shimeji's head

Make sure it is a hand cursor and not an arrow cursor

Pet away!!

If you want to pick up the shimeji without prompting the pet action, just move the cursor lower until it turns into the arrow icon

NON-SYMMETRICAL SHIMEJI

One more thing that causes this to be my fav Shimeji so far. HE HAS NON-SYMMETRICAL FRAMES. Meaning his black sleeve stay on his left, while yellow stay on his right.

To do this, Mackie needed much more frames compared to SWK, which might cause him to lag on some devices. Hence why I prepared 2 versions of Mackie here. One with symmetry and one with none

PLEASE DOWNLOAD THE LESS FRAME VERSION TO NOT FRY YOUR PC'S!!

UPDATES WILL HAPPEN!!

just like SWK, this is version 1.0

updates will happen and I am at work working on the next csutom action. But it will not come out anytime soon since it requires me to draw a bunch of more frames again hhhh

BUT DO STAY TUNED >:3

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

but for now that will be all for ver. 1.0

many thanks to anyone interested in this project and of course

BIGGEST THANKS TO THOSE THAT HELPED BETA TEST THEM

for privacy reason they shall stay anonymous but

❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤ >:3

PLUS EVEN MORE HEARTS!! ❤❤❤❤❤❤❤

Weather Balloons 🎈 🌨️ ☀️ 🌧️ ✨

Olvass bele Rusvai Mónika Zsoldos Péter-díjas fantasy regényébe!

A Kígyók országa több generáción át, bűbájos nőkön keresztül mesél arról, milyen ára van a történelmi és lelki traumáknak, amelyeket a világ mögötti világra zárnak az emberek.

I. rész

A KÜSZÖBÖN INNEN

Csúszómászók egy polgári lakásban

Mécs Ida a hetedik születésnapján elhatározta, hogy meg-

eteti az öccse ujját a gyíkokkal. Az édesapja estélyére ér-

kező vendégek ugyanis megint Lócit zsongták körbe, hogy

felnőttes kézfogást mímelve sorra megérinthessék a kisfiú

hasznavehetetlen, második kisujját. Közben látónak és tudós

gyermeknek nevezték, noha Ida biztosra vette, hogy testvére

kevés dolgot lát, és még annál is kevesebbet tud.

– Hány éves vagy? – kérdezte Lócitól egy pocakos férfi,

tokája kibuggyant az inggallérja fölött, ahogy ültében előre-

hajolt.

1922-t írtak. Mécs Alajos budapesti lakásában, a Vihar

utca 4. első emeletén már reggel óta duruzsoltak a kályhák,

hogy kívül tartsák a csikorgós, januári hideget. Nyekergett

a nagyszoba kanapéja a vendégek súlya alatt. A dohánysza-

gú zakók forgatagán túl Mécs felesége a kisszobában zon-

gorázott, feje fölé borultak a legyezőpálma levelei. Ida néha

odasandított, ám anyja egyszer sem viszonozta a pillantá-

sát, lesütött szemmel, határozottan püfölte a billentyűket.

A zsibongás azonban eltompította a zeneszót.

– Hány éves vagy? – ismételte meg a tokás vendég. – Nem

eszünk gyereket, ne félj!

Álla alatt rezgett a háj a nevetéstől.

Lóci nem felelt, pici korában rászokott, hogy a haját csa-

vargassa, most is egyik szőke fürtjét tekerte zavarában a

mutatóujja köré. Suta, hatodik ujja nem mozdult együtt a

többivel.

– Négyéves – mondta Ida a könyve mögül. Ő meg arra

szokott rá, hogy olvasson, ha már úgysem foglalkoznak vele.

– Nem téged kérdeztek – fordult felé édesapa, aki addig

az íróasztalnak támaszkodva beszélgetett. Két ujjával végig-

simított hosszú bajszán, és lenézett a fiára. – Válaszolj szé-

pen, Lóránt!

– Négyesztendős kislegény! – lelkendezett a kövér férfi. –

Az derék. Látod, Alajos, már csak három évig kell óvnod, és

ha addig nem lopják el a fölös csontját, igazi hős válik belőle.

Hallod-e, Lóránt? Ügyelj, öcsém, nehogy a csúszómászók el-

csenjék az ujjadat!

– Kígyótól, békától őrizkedjél, küszöbre soha ne állj! – lé-

pett melléjük egy pödört bajuszú vendég is. Harsányan ne-

vettek a megszeppent kisfiún.

Ida összecsapta a könyvét. A kárpitozott zsámolyon ült a

nagyszoba sarkában, mert az estélyek idején nem engedték

neki, hogy a szőnyegen hasalva olvasson, mint egyébként.

– Nocsak, kis vitéz! – folytatta közben a pödört bajuszú.

– Figyeld, kartárs, ez a gyerek máris milyen peckesen tartja

magát!

– Szervusz, hékám! Tudsz-e már verset?

– Mi leszel, ha nagy leszel?

Ida felugrott, könyvével a hóna alatt az asztalhoz lépett,

és belemarkolt a desszertestál szélén az aszalt gyümölcsök-

be. Amikor zsákmányát szorongatva az ajtóhoz ért, Lóci

végre megtalálta a hangját, és az utolsó kérdésre harsányan

azt felelte:

– Katona!

A fülledt nagyszobából kilépve Ida arcát megcsapta a fo-

lyosó hűvöse. Miközben a konyha felé iszkolt, kis híján bele-

ütközött Erzsibe, aki keményített kötényben likőrösüveget

egyensúlyozott egy ezüsttálcán.

– Nem látsz, te fruska? – dörrent rá a kislányra, pedig

sohasem beszélt így, amikor a mama is hallotta.

Ida nem bánta. Tudta, hogy amíg az ital körbejár, őt nem

fogja hiányolni senki sem. A konyhaasztalon Erzsi otthagy-

ta a krumplihéjat meg a koszos edényeket, ezért a kislány az

egyik hokedlire tette a könyvét, aztán addig cibálta a sötét

hajába tűzött, nagy, fehér masnit, amíg sikerült kioldania.

A szalag egy ideje elviselhetetlenül birizgálta a fejbőrét, alig

várta, hogy megszabadulhasson tőle.

Szájába tömte az aszalt gyümölcsöket.

Nem érdekelte, hogy az apja barátai nem az ő születés-

napját jöttek megünnepelni. A mama úgyis reggel óta ölel-

gette, amikor alkalma adódott rá, és megígérte, hogy fel-

köszönti majd, miután a vendégek elmentek. Ida viszont

szeretett volna újra úgy játszani az öccsével, mint régen, mi-

előtt még Lóci elhatározta, hogy katona lesz. Azóta ugyanis

a kisfiú mindenhová magával hurcolta az ólomkatonáit, ve-

zényszavakat kiabált a zsámolyon állva, és ha Ida csatlakoz-

ni akart hozzá, azt mondta, lányoknak nem való a háború.

Mécs Alajos íróasztala fölött lógott egy térkép a Nagy-Ma-

gyarországról, amelynek határait másfél évvel korábban át-

rajzolták, és hatalmas területeket szakítottak le róla a szom-

szédos országok javára. Amennyire Ida össze tudta rakni a

vendégségeken hallott beszélgetésekből, a hadseregnek ezt az

elveszett földet kellett volna visszaszereznie. Lócit pedig fölös

ujja tette alkalmassá arra, hogy közéjük tartozzon. Csakhogy

a katonák meghaltak, Máli néni mesélte kinn a gangon, hogy

ő így veszítette el a fiát, még az értesítőt is megmutatta: Fon-

csor Imre 1896. évi születésű budapesti illetőségű, 1916. év július hó

9-én a Capul magaslaton hősi halált halt. Ida megkérdezte az asz-

szonytól, hol van a Capul magaslat, mire Máli néni összehaj-

totta a levelet, és sértetten visszavonult a lakásába.

Mennyire fájhat, ha leharapják az ember hatodik ujját?

Annyira csak nem, mint hősi halált halni.

A vendégek gyakran ugratták Lócit mindenféle csúszó-

mászókkal, néha még a bútorok alá is mutogattak a nagy-

szobában, és közben kiáltoztak: Egy gyík! Ott szalad, ni! Vi-

gyázz, Lóránt, nehogy bekapja az ujjadat! Ida ilyenkor mindig

felkapta a fejét, de nem látott semmit sem. Pedig valóban

éltek csúszómászók a lakásban, csak olyan helyen, amelynek

környékére férfi vendég ritkán merészkedett: a lomtárként

szolgáló egykori cselédszoba küszöbe alatt.

A helyiség a konyhából nyílt, így ha Ida mosogatás köz-

ben oda-odasandított, néha sikerült elkapnia a pillanatot,

amikor a küszöb árnyéka hullámot vetett, kiszakadt belőle

egy kígyó, béka vagy gyík formájú darab, aztán eliramodott

a bútorok lába közt. Ha viszont az ember megállt az ajtó

előtt, és meredten a lába elé nézett, akkor egy sem bújt elő.

A mama szerint nem a falban volt a fészkük, hanem egy má-

sik világon, amely az embereké mögött rejtőzik, de éppolyan

nehéz észrevenni, mint a csúszómászókat. A hangyákhoz

hasonlóan lehetett védekezni ellenük, csak bors vagy ecet

helyett sóval kellett útját állni a vonulásuknak. Legutóbb

teleszórták a küszöb és kőpadló közötti rést, és azóta sem

kígyó, sem béka, sem gyík nem jutott be a konyhába.

De talán, ha kiforgatná onnan a sót, kiderülne, valóban

annyira szeretik-e a csúszómászók a fölös ujjakat, ahogyan a

vendégek mesélték. Némi töprengés után Ida felhajtotta a te-

rítőt, és turkálni kezdett a résnyire kihúzott asztalfiókban.

A fakanál nyelét túl vastagnak, a villa ágait túl vékonynak

találta – végül kitapintotta a konyhai olló hűvös vasát. Ma-

gához szorította, úgy surrant vissza a küszöbhöz. Lekuporo-

dott. Az utcára néző szobákból beszűrődött a zongoraszó és

a vendégek lármája, róla pedig látszólag elfeledkeztek. A kü-

szöb melletti hézagba nyomta az olló hegyét, kifordított egy

kevés sót a szürke konyhakőre. A szemcsék majdnem telje-

sen feketének tűntek, de amikor óvatosan megnyalta, érezte

az ismerős ízt a nyelvén. Feltűrte a ruhája ujját, és folytatta

a munkát, míg végül csak kétujjnyi szakasz maradt hátra az

ajtó sarkában. Akkor lehasalt, hogy jobban hozzáférjen, és a

maradék sót is kikaparta.

Pattanás hallatszott, mintha kifeszített spárga szakadt

volna el, majd a következő pillanatban megmoccantak az ár-

nyékok. Ida megrettenve ugrott talpra, az olló csörömpölve

a kőre hullt, a csúszómászók pedig kitódultak a küszöb alól.

A kisszobában elnémult a zongora.

Ida rohant, hogy eltegye az ollót, a fiók széle azonban

becsípte a terítőt, ahogy visszalökte. Akkor már emelgetnie

kellett a lábát, nehogy az asztal körül szaladgáló gyíkok fel-

kapaszkodjanak a harisnyáján. Békák ugráltak a sparherd

körül, apró, fekete kígyók siklottak ki a konyhaajtón. Az-

tán a nagyszobában Lóci elkezdett sírni. Úgy bömbölt, mint

amikor nyáron a Gellérthegyen elesett a járdán, és mindkét

térdét felhorzsolta. Ida kezét a háta mögé dugva állt az asz-

tal lábához simulva, kis híján levegőt venni is elfelejtett.

– Ida! – A mama nyitott be a konyhába; pillantása előbb

rá, aztán a padlón nyüzsgő csúszómászókra villant. Mielőtt

a kislány megszólalhatott volna, elkapta a karját, és magá-

val húzta a cselédszoba ajtajához.

– Mama, mi van Lócival? – kérdezte Ida megszeppen-

ve, de anyja nem válaszolt, hanem belökte az ajtót, és átta-

szigálta a lányát a küszöbön.

– Maradj itt, és ne csapj zajt! Elrendezem a csúszómá-

szók dolgát, aztán beszélünk. Meg ne nyikkanj nekem!

Megértettél?

– Igen, mama.

Rázárta az ajtót Idára. A lomtárként használt szobában

hónapokkal azelőtt kiégett az egyetlen izzó, a gangra néző

keskeny ablak felől pedig alig szűrődött be a kinti lámpák

fénye. A kislány riadtan fülelt a sötétben, de semmilyen nesz

nem utalt rá, hogy idebentre is besurrant volna néhány csú-

szómászó. A lakásban ajtók csapódtak, aztán Erzsi jó hango-

san azt mondta:

– De én nem zongorázom jól, nagyságos asszony.

Kisvártatva mégis újra felhangoztak az ismerős dal-

lamok, ám ezúttal lassan és ügyetlenül. A vendégek így is

megtapsolták. Zajongásukon túl azonban Ida felfigyelt a be-

járati ajtó ismerős nyikordulására. Utána cipők kopogtak,

kinyílt, majd újra becsukódott a konyhaajtó. Közelről hallat-

szott Lóci szipogása, a mama próbálta vigasztalni:

– Semmi baj, semmi baj, majd máskor jobban vigyázol.

Katonadolog.

– Biztos, hogy nem a csúszómászók rémisztették meg?

– kérdezte egy ismeretlen férfihang. Nem lehetett az apja

vendége, közülük senki sem beszélt ilyen lassan, a magán-

hangzókat furcsán elnyújtva.

– Nem látja őket. Csak elbotlott a szőnyeg sarkában.

Ida el sem tudta képzelni, kit engedett be anyja a

konyhába. Előreóvakodott az ajtóig, arcát a hideg fémhez

nyomta, hogy átnézhessen a kulcslyukon. Lóci épp fész-

kelődött a mama ölében, önkéntelen mozdulattal a hajába

túrt, de az apró rés által lehatárolt világ eltakarta Ida elől

az ujjait.

– A só ide nem elég – szólalt meg újra az idegen.

– Látom. De ha megkötöm, akkor azon nem tudok többet

változtatni.

– Miért, mihez akart kezdeni egy másik világra nyíló ha-

sítékkal? – kérdezett vissza a férfi, és ahogy előrehajolt, Ida

végre őt is megpillantotta a kulcslyukon át.

Összerezzent. Apja barátai mind gondosan ápolták a sza-

kállukat és hátrafésülték a hajukat, a mama vendége viszont

alig látszott ki hullámos, fekete tincsei és kusza szakálla

mögül. Sötétszürke nagykabátban ült az asztalnál, és bele-

könyökölt a krumplihéjba.

Megnyikordult egy szék, aztán puffanás hallatszott:

a szakállas ember csapott az asztalra a tenyerével, és amikor

felemelte a kezét, egy fekete sikló vergődött a két ujja közt.

– Hagyja! – szólalt meg a mama. – Úgysem tudja mindet

összefogdosni, és mostanra a szobákba is jutott belőlük.

Ida úgy helyezkedett a kulcslyuknál, hogy minél jobban

láthassa a férfit, aki közben felegyenesedett az asztaltól, egy

mozdulattal eltörte a sikló nyakát, majd fogta, és belegyö-

möszölte az állat testét a kabátzsebébe. Utána fel-alá kez-

dett járkálni a konyhában. Amikor végül a cselédszoba ajta-

ja előtt állapodott meg, a kislány megrettenve hátralépett.

Surrogott a szakállas ember kabátja, ahogy lekuporodott,

aztán többször megkopogtatta a küszöböt, egyszer még a

kilincsre is ráfogott, végül azt mondta:

– Előfordul, hogy egyszerűen felhasad a határvonal a

világok között. Ezen a résen egyelőre a csúszómászóknál

egyéb nem tud keresztülfurakodni, viszont, ha tovább tá-

gul, olyasmi is átférhet rajta, ami kellemetlenségnél jóval

nagyobb bajt tud csinálni. Mindenképpen le kell zárnia.

Suttogva váltottak még néhány szót, majd kimentek a

konyhából, és Lócit is magukkal vitték. Utána nagyon soká-

ig csak Erzsi ügyetlen zongorajátékát és a vendégek neveté-

sét lehetett hallani. Ida kezdett félni, hogy immár az anyja

is elfeledkezett róla. Végül újra léptek koppantak, kattant a

cselédszoba zárja, a kislány pedig kiperdült a fényre.

– Mama, ne haragudj!

Anyja nem szidta meg, hanem letérdelt hozzá, és hosz-

szan, szorosan magához ölelte. Ideiglenesen néhány csipet

sóval hintették be a konyhakövet, ez elégnek bizonyult ah-

hoz, hogy a bútorok árnyékában tartsák a kiszabadult csú-

szómászókat. Lóci értetlenül figyelte a műveletet a hokedlin

ülve, és akkor sem csillant fel a szeme, amikor egy gyík épp

az orra előtt surrant be a kredenc alá. Azután a mama ki-

csempészett nekik három gyönyörű, citromsárga mignont

a nagyszobából, és a konyhaasztal köré telepedve megünne-

pelték Ida születésnapját. Lóci most már nevetett, két kézzel

tömte a szájába a süteményt, sértetlenül maradt hatodik uj-

jára rátapadtak a cukormáz darabkái.

Másnap, amikor anyjával kettesben maradtak a konyhában,

Idának be kellett számolnia arról, miért forgatta ki a sót a

küszöb melletti résből.

– Azt akartad, hogy a csúszómászók elvigyék Lóci ujját?

– csóválta a fejét a mama, miután végighallgatta. – Idám, le

sem tagadhatnád, hogy az én lányom vagy!

Az asztalnál ültek, a kislány a hokedlin térdelve a terítőre

könyökölt, ahogy szokott. Anyja a jegygyűrűjével játszott, le-

húzta, forgatta a kezében, csillogott az arany a lámpafényben.

– Nem lehet mindent eltüntetni a világból, ami nem tet-

szik nekünk – mondta végül. – Lóci csak egy kisgyerek, és

nem az ujja fogja eldönteni, hogy katona lesz-e, vagy sem.

Hagyj békét neki!

Letette a gyűrűjét a kistányér szélére, az üres kávéscsé-

sze mellé.

– Gyere, megmutatom, hogyan kell végleg lezárni a kü-

szöböt!

Ahogy felegyenesedett, cipője sarkánál elsurrant egy fe-

kete gyík, a cselédszoba ajtajához iszkolt, és eltűnt a kőpadló

melletti repedésben.

– Hess, hess! Fuss csak haza! – csapta össze a tenyerét

Mécsné.

– Hol lakik a gyík, mama? – faggatta a lánya. – Mi van a

küszöbben?

– Egy erdő.

Magával húzta Idát, lekuporodtak a cselédszoba ajta-

ja elé.

– Hallgasd meg! – Azzal Mécsné a fekete kosztümkabát-

jában végighasalt a konyhakövön, és a küszöbre szorította

a fülét.

A kislány egy pillanatig döbbenten figyelte, aztán lehe-

veredett mellé, úgy, hogy arccal az anyja felé nézzen.

– Mint a kagylóhéjban a tenger – suttogta a mama. Mo-

solygott.

Ida félt, hogy egy sikló belecsusszan valamelyikük fülé-

be, aztán mégiscsak a deszkára hajtotta a fejét. Valóban sus-

torgó lombok nesze szűrődött át a küszöb repedésein, még-

pedig olyan tisztán, mintha egy öreg tölgy tövében feküdtek

volna le a budai hegyekben.

– Tényleg hallom! – lelkendezett a kislány. – De hol van-

nak a fák?

– A világ mögött.

A mama felkönyökölt, felhúzta Idát, hátukat ültükben az

ajtónak vetették. Még így is hallották a küszöbben suttogó

erdőt.

– Nagyon figyelj, Ida! Úgy figyelj, mint amikor minden-

áron észre akarod venni a gyíkokat! – Azzal Mécsné feltar-

totta a mutató és a középső ujját, majd óvatos, csévélő moz-

dulatot tett a csuklójával. – Látod?

Ida összerezzent. Anyja két ujjbegyéből pókhálóvékony

fonalak ágaztak el, és íveltek a helyiség különböző pontjai

felé. Sárgán csillogott rajtuk a lámpafény.

– Mik ezek?

– Így néz ki a világ valójában – felelte a mama. Ahogy

magasabbra emelte a kezét, az egész konyhát betöltötte a

szálak sűrű szövedéke: végigfutottak a kőpadlón, a bútorok

lábán, behálózták a mennyezetet a fejük fölött. – A fonalak

mindent átjárnak. A levegőt, a falakat, a testünket. Aki pe-

dig képes ezt észrevenni, változtathat az elrendezésükön.

Megérinted?

Az anyja ujjáról lógó szálak puhán simítottak végig Ida

kezén, aztán lesiklottak róla, nem tapadtak ragacsosan a bő-

réhez, mint a valódi pókhálók.

– Lóci ezt sem látná?

– Nem.

– Miért?

– Mert ez a képesség nem egy fölös csonton múlik. Te

örökölted tőlem, Lóci nem. Nézd meg újra küszöböt!

Hátrafordultak. A deszkából alkarnyi hosszú szálak kun-

korodtak elő, amelyek azonban nem kapcsolódtak semmi-

hez, csak lágyan hullámoztak a levegőben, mint egy könnyű

sál rojtjai.

– Elfeslettek a szálak – magyarázta a mama. – A helyük-

re kell igazítani őket, és ehhez még tű sem kell, csak a ke-

zem. Figyelj!

Azzal a mutató és középső ujját finoman végighúzta a

küszöb konyha felőli oldalán, és érintése nyomán átren-

deződtek a fonalak. A végeredmény úgy nézett ki, mintha

Mécsné pelenkaöltéssel szegte volna be a deszkát. Néhány

pillanatig még halványan csillogtak a szálak, azután Ida

már hiába meresztette a szemét, nem látott mást, csak a fa-

anyag barázdáit.

Anyja felegyenesedett, eligazgatta a ruháit.

– Meg ne próbáld ollóval elvagdosni a szálakat! – intette

a kislányt. – Nem sikerülne.

– Nagy bajt csináltam, mama? – Ida felugrott a küszöb

mellől, belekapaszkodott az anyja szoknyájába. – Ugye, mi-

attam jött a szakállas ember?

– Megijedtél? Nagyon helyes. Gyereknek nem való bab-

rálni a fonalakkal.

Lefejtette a derekáról Ida ujjait, visszalépett az asztal-

hoz.

– Szeretnék kérni tőled valamit – mondta aztán, és ujjára

húzta a gyűrűjét. – Ez a szakállas ember fog még jönni hoz-

zánk máskor is. De nem volna jó, ha meglátna téged. Rögtön

tudná, hogy hozzám hasonló vagy, én viszont nem akarom,

hogy veled is alkut kössön. Kicsi vagy még. Megígéred, hogy

a cselédszobában maradsz, amíg nálunk jár?

– Igen, mama – felelte Ida, és az anyja akkor végre ma-

gához ölelte.

– Magyar! – szavalta Lóci, és hat ujjban végződő jobbját a

szíve fölé simította, ahogy tanulta. – Legyen hited és lészen

országod... minden nemzetek közt az első, az áldott... Amit...

Isten amit néked címeredbe vágott.

Visszalépett a sorba, mire újabb sujtásos mellénybe öl-

töztetett kisfiú lépett elő, hogy a következő strófával foly-

tassa. Az 1923-as újév napját ülték egy szentkereszti vadász-

házban, a pilisi erdő mélyén. A hatalmas cserépkályhával

izzasztóra fűtött teremben sült vadhús és pipadohány szaga

terjengett, a fogasokra akasztott kabátokról friss hólé cse-

pegett a felviaszolt padlóra. Üvegpoharak csendültek össze.

Ida előrelépett, és a csillár gyertyaforma izzóit bámulva

felmondta az utolsó versszakot:

– Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy

isteni, örök igazságban... hiszek Magyarország feltámadásá-

ban!

– Ámen – felelte rá a másik hat gyermek.

– Ámen – mormolták az U alakba rendezett asztaloknál

ülő felnőttek.

Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, a sorba

állított gyerekek pedig szétszéledtek, Lóci rohant vissza a

cserépkályha kuckójában hagyott ólomkatonáihoz, ahol

apja vadász barátjának két kisfiával egész este háborúsdit

játszottak. Ida hímzett pruszlikját igazgatva visszaballagott

az asztalhoz.

– Kíváncsi lennék, honnan szedték ezt a giccset. Borzal-

mas – méltatlankodott épp a mama jobb oldali asztaltársa,

egy idős hölgy sötétlila kosztümkabátban. – Áldott-vágott.

Hát ki ír ilyen rímet?

Ida leült az anyja bal oldalára, és két kézzel próbálta füle

mögé simítani a hajfonatából kiszabadult fürtöket.

– Koravén ez a kislány – szólalt meg akkor az asszony, Ida

pedig riadtan lesütötte a szemét, amikor megértette, hogy

róla van szó. – Miért nem játszik soha a többiekkel?

– Talán van fontosabb dolga is, mint a butaságaikat hall-

gatni – felelte a mama, és felegyenesedett.

Az este hátralévő részében Ida egy ablakmélyedésbe

húzódott félre az anyjával, onnan figyelték a tárgyakat és

az embereket behálózó fonalakat. A legsűrűbbnek a cserép-

kályha körül mutatkoztak a szálak, ám a kuckóban játszó

Lóciba és a másik két kisfiúba alig jutott belőlük. Idának

hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a halvány csillo-

gást az öccse felemelt kezében. A felnőttekben hasonlóan

fakónak mutatkoztak a fonalak, a mama viszont úgy ragyo-

gott közöttük, mint egy lámpás a félhomályos erdő mélyén.

Aztán, amikor a kislány még alaposabban szemügyre vette

az anyját, észrevette, hogy a szálak kisebb-nagyobb cso-

mókra húzódnak a mellkasában.

– Olyan dolgok vannak bennük, amiket el kellett rejte-

nem, hogy boldogok maradhassunk – felelte a mama, ami-

kor a lánya rákérdezett, majd figyelmeztetően a szája elé

emelte a mutatóujját.

Erről aztán nem beszéltek többet, ám a kislány nyit-

va tartotta a szemét, és amikor legközelebb a cselédszoba

kulcslyukán át megpillantotta a szakállas embert, észrevet-

te, hogy az ő testében is csomókra húzódnak a fonalak, az

apró, ragyogó göbök pedig szinte teljesen kitöltik a mellka-

sát.

Annak ellenére, hogy a lakásban elszabadult csúszómá-

szók pár nap alatt semmivé foszlottak, a férfi néhány he-

tente fel-felbukkant náluk. Ha Erzsi a piacon járt, édesapa

pedig dolgozott, a mama mindig azt leste, bekopogtat-e a

szakállas ember a gangra néző konyhaablakon. Olyankor

pedig Idának iszkolnia kellett a cselédszobába.

Eleinte nem bánta, mert időközben az anyja kicserél-

tette a lámpaizzót, és puha pokrócokat terített a helyiség

egyik sarkában álló kiszolgált karosszékre – így a kislány

zavartalanul olvashatott a látogatások idején. Egyszer-egy-

szer azért megnézte magának a különös vendéget a kulcs-

lyukon át, de a felnőttek beszélgetése nem kötötte le. Aztán

egy alkalommal arra kapta fel a fejét a könyvéből, hogy az

anyja nevet. Amikor édesapa otthon volt, sohasem nevetett,

vendégségek idején pedig legtöbbször visszavonult zongo-

rázni. A szakállas ember azonban mondott valamit, amin a

mama úgy kacagott, hogy Ida végül az ajtóhoz óvakodott, és

a kulcslyukhoz nyomta az arcát, mert ő is részesülni akart a

vidámságból. Az anyja és a különös vendég egy könyv fölött

hajoltak össze az asztalnál, és a férfi egy Ida számára isme-

retlen nyelven olvasott fel belőle. A kislány nem értette, mi

lehetett annyira vicces, hogy a mama még mindig a tenye-

rét a szája elé tartva kuncogott.

1923 nyarára a férfi megszokott részévé vált az életük-

nek. Ha késett, vagy nem jött, a mama idegesen járkált fel-

alá a lakásban, és Ida nem tudta, mivel járhatna a kedvében,

hogy megnyugodjon. A vendég mindig kapott az ebéd vagy

a vacsora maradékából, ha pedig csak pár percük maradt

édesapa érkezése előtt, akkor Mécsné a gangra néző ablakon

adta ki neki a konyharuhába csavart kislábost. Előfordult,

hogy Máli néni meglátta őket, olyankor a mama kiment a

folyosóra, váltott pár szót az asszonnyal, majd elégedett mo-

sollyal tért vissza.

– Rendes asszony maga, Róza – mondogatta a szakállas

ember búcsúzáskor, és furcsán, idegenül perdültek szavai-

ban az „r” betűk. Mécsnét egyébként senki sem szólította a

keresztnevén, még a férje sem.

Aztán már nemcsak a mama nevetett, hanem Lóci is.

A kisfiú az első alkalomtól fogva jelen lehetett a vendég

érkezésekor, ám ez Idát mindaddig nem zavarta, amíg a

férfi ajándékokat nem kezdett hordani neki. Először csoko-

ládét hozott. A sárga csomagoláson piros betűkkel az állt:

„balaton szelet”. A mama nem hagyta, hogy Lóci azonnal

megegye, hanem eltette, és csak azután húzta elő a köté-

nye zsebéből, hogy Idát kiengedte a cselédszobából. Késsel

kettévágta nekik a kakaós krémmel rétegzett ostyaszeletet.

A papírjáért azonban Ida hiába könyörgött, az a kályha láng-

jai közt végezte. Később a vendég újabb édességekkel, majd

olyan játékokkal állított be, amelyekhez foghatót nem lehe-

tett kapni Budapesten. Lóci kapott egy piros, gyerekeknek

való orvosi táskát, egy barna majmocskát formázó babát és

egy színes korongokból álló, térbeli építőjátékot, amelynek

elemeit a szélükön lévő vágatok mentén lehetett egymás-

ba illeszteni. A szakállas ember a majmocskát Moncsicsinek

hívta, az építőjátékról pedig azt állította, hogy műanyagból

készült. Később Ida mindkét ismeretlen szóra rákérdezett az

anyjánál, ám azt a választ kapta, hogy inkább a leckéjével

foglalkozzon.

Utoljára a mama vendége egy színesre festett fémma-

darat hozott. Az életnagyságú stiglic könnyű lemezből ké-

szült, belsejében pedig óramű rejtőzött, amelyet egy „Leme-

zárugyár” feliratú kulccsal lehetett felhúzni. A játék ezután

zörögve végigugrált az asztalon vékony, fekete lábain.

Ida vágyakozva nézte a kulcslyukon át, majd, amint a

szakállas ember távozott, kiperdült a cselédszobából, hogy

kipróbálhassa.

– Add ide! – nyúlt át az asztal fölött, de Lóci két marokra

fogta, és a mellkasához szorította a sárga, piros és rozsda-

barna színekben pompázó madarat.

– Enyém, enyém, enyém! – visította.

Nővére azonban már felkapta a terítőn hagyott kulcsot,

így a kisfiú hiába hadonászott a stigliccel, nem tudta újra

felhúzni. Bömbölni kezdett.

– Elég legyen!

A mama akkor toppant be a konyhába, mert miután ki-

kísérte a szakállas embert, megint kint maradt a gangon be-

szélni Máli nénivel. Ezúttal azonban bosszúsnak tűnt, végig

sem hallgatta Ida siránkozását, hanem lefejtette a kislány

ujjait a kulcsról, aztán Lócitól is elvette a madarat.

– Majd akkor játszhattok vele, ha meg tudtok egyezni

rajta – dohogta, aztán betette a játékot a kredenc legfelső

fiókjába, ahol a gyerekei nem érhették el.

Onnantól fogva a szakállas ember nem hozott több aján-

dékot.

Egy nyári estén végül a mama megmutatta Idának, hogyan

készíti el a szakállas ember ételét. Erzsit leküldte Lócival sé-

tálni a közeli Múzeumkertbe, maguk maradtak a lakásban

a készülő vacsora mellett. A mama leemelte a sparherdről

a tele fazekat, és egy fémalátétre tette a konyhaasztalon.

Utána néhány merőkanálnyit átcsorgatott a lencselevesből

a kislábasba, amelyet mindig a vendégnek tartogatott.

– Nézd csak, Idám! – Köténye zsebébe nyúlt, aztán a lá-

nya elé tartotta a kezét. Három, mágiafonalakból szőtt, pici

gombolyag csillogott a tenyerén. – Ezeket fogom beletenni a

levesébe.

Hagyta, hogy a kislány elvegye tőle a gömböket, majd

hosszan nézegesse őket.

– Bánatot rejtettem el bennük – magyarázta aztán. –

Amikor bájolok, ujjam köré tekerem a rossz dolgokat, az olyan

dolgokat, amikre nem akarom, hogy mások emlékezzenek.

– Mint amikor édesapa kiabál?

– Azt is. Vagy amikor valaki a házból olyasmit lát vagy

hall, amit nem lenne szabad. Akkor annak az emléknek a

szálát szépen kihúzom, és beleteszem a vendégünk ételébe.

Megpróbálod te? Csak ejtsd bele a lábasba!

A kislány kezében szinte súlytalannak érződött a há-

rom gombolyag, ám amikor óvatosan a levesbe szórta őket,

kavicsként süllyedtek el benne, és fodrokat gyűrtek az étel

felszínére. Egy pillanatig még látni lehetett a fonalak sápadt

fényét az edény alján, aztán már semmi jel nem utalt rá,

hogy nem közönséges lencse gőzölög a lábasban.

– Rossz íze lesz tőle? – kérdezte Ida.

– Te biztos gyomorrontást kapnál, ha megennéd, de a

vendégünknek pontosan ilyen ételre van szüksége. Bánat

nélkül elpusztulna.

A kislány az asztalra könyökölve beleszagolt az ételbe.

– De ha ilyesmit eszik, akkor nem lesz szomorú? – pillan-

tott fel az anyjára.

– A felnőttek megtanulnak együtt élni a szomorúsággal

– felelte a mama, és megsimogatta Ida haját. – Nézd most

meg a két kezed! Meg tudod mondani, melyikben látod éle-

sebben a fonalakat?

– A balban.

– Mert balkezes vagy. És ha majd nagy leszel, azzal a ke-

zeddel tudsz bájolni is. A vendégünk jobbkezes, csakhogy

csúnyán eltörtek a csontok a kezében, és nem forrtak össze

rendesen. Ezért már nem tudja varázslattal elzárni a bána-

tot, csak megenni. Ebben segítek neki.

Ida néhány pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd azt

kérdezte:

– A háborúban sérült meg a keze? Ahol Máli néni fia

meghalt?

– Micsoda? – A mama elmosolyodott. – Okos gondolat, de

a mi vendégünk sohasem járt ott. Járt viszont a... a küszöb

másik oldalán.

– Az erdőben? – ámult el a kislány, ám abban a pillanat-

ban léptek hangoztak fel a gangon. A mama felugrott az

asztaltól, kiszaladt a konyhából – Ida pedig engedelmesen a

cselédszoba ajtajához ballagott.

1924 decemberében Lóci betöltötte hetedik évét, anélkül,

hogy a fölös csontját elvesztette volna, Mécs Alajos és a

barátai pedig úgy gondolták, okvetlenül koccintaniuk kell

a tudós gyermek egészségére. Erzsi ismét bajlódhatott az

egész nap duruzsoló kályhákkal, miközben a két, utcára

néző szoba zsúfolásig telt jól öltözött, parfüm- és dohányil-

latú vendégekkel. A tokás férfi ezúttal is a nyekergős kana-

pén foglalt helyet, vastag ujjai közt szinte elveszett az apró,

díszes likőröspohár.

– Szabad-e már a legénynek koccintania, Alajos? – szólt

oda Mécsnek.

– Az a likőr keserű – felelte Lóci, általános derültséget

keltve a szobában.

A vendégek ismét körbefogták, a tokás férfi barátságo-

san megveregette a vállát.

– Haha! Jó ízlésed van, öcsém!

– Hát olvasni tudsz-e már? Igen? Na, brávó, íme, a tudós

gyermek!

– Aztán mi leszel, ha nagy leszel?

Ida összecsapta a könyvét, és már épp felugrott volna a

zsámolyról, hogy a konyhába meneküljön, amikor öccse ha-

tározottan így felelt az utolsó kérdésre:

– Orvos!

Akkor ugyanis már hetek óta csak a piros, orvosi tás-

kával játszott, amelyet a szakállas embertől kapott. A já-

ték gyermekek kezébe illő méretben készült, oldalán fehér

körben vörös kereszt virított, gyomrában különféle színű,

műanyagból készült eszközök lapultak. Sztetoszkóp, re-

flexkalapács, ártalmatlan szike, sőt még egy fecskendő is,

amelybe fel lehetett szívni a vizet a mosdótálból, és össze-

fröcskölni vele egymást. A vendégek pedig beszélhettek

most már Lócinak a katonaélet szépségeiről, a kisfiú meg-

makacsolta magát, és miközben fél kézzel ismét a haját csa-

vargatta, továbbra is az orvos szót ismételgette.

Ida elunta hallgatni, átsandított a kisszobába – ám a le-

gyezőpálma alatt nem a mama, hanem Erzsi ült a zongorá-

nál. Az elmúlt években annyit javult a játéka, hogy a kislány

fel sem figyelt a változásra. Mivel nem tudta elképzelni, hová

tűnhetett az anyja, hóna alá kapta a könyvét, és kisurrant

a folyosóra. A konyhában azonban nem égett a villany, és

sötétbe borult a folyosó meg a fürdőszoba is. A mama nem

volt a lakásban.

A kislány visszament a konyhába, felkattintotta a vil-

lanyt. A hűlő sparherden ott állt a kislábas, amelyben any-

ja a szakállas ember ételét szokta félretenni. Aznap viszont

egy szóval sem említette, hogy ő is vendéget várna, ráadásul

olyasmi sem fordult még elő soha, hogy elébe ment volna az

érkezőnek. Ida legszívesebben visszarohant volna a szobába

szólni a vendégeknek, hogy a mama eltűnt, menjenek, ke-

ressék meg gyorsan, mert odakint sötét van és esik az eső.

Ha viszont édesapa faggatni kezdi, előbb-utóbb a szakállas

embert is szóba kell hoznia, azért pedig az anyja biztosan

megharagudna.

Ott maradt hát a konyhában, és várt, hallgatta a vendé-

gek zsibongását.

Amikor már kezdett egy kicsit félni, odatolta a hokedlit

a kredenchez, és kivette a legfelső fiókból a lemezmadarat.

Néhányszor megsétáltatta az asztalon, közben azt suttogta

neki, hogy mondja meg a gazdájának, a szakállas embernek,

küldje haza a mamát minél hamarabb. Addig szorongatta,

hogy a játék fémkulcsa átmelegedett a kezében.

Nagy sokára aztán nyikordult a bejárati ajtó, léptek kop-

pantak, és a mama betoppant a konyhába, hosszú, fekete

kabátban, bőrig ázva. Ida hiába kérdezte, hol járt, anyja az

asztalra borult, és rázkódó vállal sírt, hajtincseiről sorra

gördültek le a vízcseppek a terítőre.

– Mama, nem jön a szakállas ember, hogy elvigye a bá-

natod?

Anyja azonban hallgatott, szemét törölgette, nem is né-

zett rá. Végül annyit felelt:

– Nem fog jönni többet.

– Miért nem?

– Tedd el azt a madarat, ne is lássam!

Ida megszeppenve elhúzódott, aztán újra odatolta a ho-

kedlit a kredenchez, és visszarakta a játékot a helyére. Anyja

közben lehámozta magáról a kabátot, a szék karfájára terí-

tette, csavargatta hajából a vizet, fejét csóválta, mintha ne

is nagyon szomorú, hanem nagyon dühös lenne.

– Megleszünk magunkban, ne félj – mondta végül, aztán

kinyitotta a sparherd ajtaját, és betuszkolt még néhány fa-

hasábot az izzó parázs közé. Megmelegítette a vendégnek

félretett krumplilevest, aztán a tűzhely mellé húzódva a

legrosszabb cseréptányérukból kikanalazta.

Akkor még nem kapott tőle gyomorrontást.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

The perfect picture of Sonic’s spin dash.

Help a Family in Need

I am reaching out on behalf of my dear friend, Mohamad S., who is facing one of the most challenging times of his life. Mohamad is 37 years old and left his homeland in 2015 in search of a safer and better future. He’s a kind, hardworking man, and his small family has always been his greatest priority.

Living abroad, Mohamad has recently endured unimaginable loss and financial strain. Amidst the ongoing conflict in his homeland, his mother passed away, leaving behind his sister and her five young children—the last remaining members of his immediate family.

As the situation worsened, Mohamad managed to help his sister and her children escape to safety in Egypt, covering their immediate needs and securing a temporary refuge for them. Since then, he has been fully responsible for providing everything they need to survive during this transition.

In his efforts to support his family and cope with this devastating loss, Mohamad has found himself deeply in debt. To make matters even more difficult, he recently underwent knee surgery, which limits his ability to return to work for the foreseeable future. This has made it even harder for him to manage his financial responsibilities and the pressing need to provide his family with a stable future.

Mohamad is now working to bring his sister and her five children to join him in Belgium, where he hopes they can find stability and opportunity after all they’ve endured. This transition, however, requires significant resources that he is currently unable to meet alone.

For privacy reasons, we are not sharing Mohamad’s full name, as he has chosen to keep his identity discreet. While he initially refused the idea of asking for help, I couldn’t stand by and watch him struggle alone. I insisted on doing this for him because he deserves a chance to overcome these challenges.

Your contribution will help Mohamad repay the debt incurred during this difficult time, cover ongoing living expenses for his family, and assist with the costs involved in bringing them safely to Belgium.

Mohamad has been a good friend of mine for years, and I’ve always admired his resilience and generosity. Any support, no matter the size, will make an incredible difference in helping Mohamad and his family rebuild their lives after these painful experiences.

Thank you for reading his story and considering helping a man who has always done everything he can for his loved ones.

Adam

✅ Vetted by Association: @bilal-salah0

Donate & share: Donation Link

gofundme.com

Donate to Help Mohamad reunite his family and clear his debt, organized by Adam Bin Ali

I am reaching out on behalf of my dear friend, Mohamad S., who is faci… Adam Bin Ali needs your support for Help Mohamad reunite his family

I can't express how excited I am about this!

Winds of Change Zine

Interest checks are open now!

>>APPLY HERE<<

Winds of change is a Ninjago Zine that's focused on Morro, the elemental master of wind!

The zine will be completely free of charge for anyone to see!!

If you'd like to show interest in working on the zine and/or want to enjoy the works of many Morro fans, please do fill out the form!!

Please share as possible to reach anyone who'd love to join!

Interest Applications will be Open until September 15th!!

Chinese knots (中国结)

What Is a Chinese Knot?

A Chinese knot is a knot that is tied and woven from a single length of cord or rope to be a variety of shapes and of varying complexity. Each shape has its own symbolic meaning, and nowadays you can find them as decoration, gifts for special occasions, and adornments on clothes.

Each kind of knot is named after its shape or the symbolic meaning that it carries. Knot weavers can use a variety of colors, but they usually weave deep red ones as in the picture above. The color red signifies good fortune.

Ancient and Modern Use of Artistic Knots

Several styles and colors of Chinese knots

Even today, Chinese knots are rich in symbolic meaning, and they therefore hold sentimental value when given as gifts or passed down through families.

For example, in ancient times and even now, lovers may give a knot as a token of their love. The ‘true love knot’ and the ‘double happiness knot’ are given or used at weddings to express mutual love and growing old together in fidelity. Knots connoted love and marriage in Chinese culture.

Knot Etymology

This connotation can even be seen in Chinese words. The Chinese word for ‘rope’ is ‘shèng’ that sounds similar to the words for ‘spirit,’ ‘divine,’ and ‘life.’ Knots had a spiritual meaning and were used for worship.

The word for ‘knot’ itself is ‘jié’ and is related to many other terms that reinforce the symbolic meaning of the knots. For example, ‘tuán jié’ which means ‘to unite,’ ‘jié hūn’ means ‘to marry,’ and ‘jié guŏ’ means ‘bear fruit,’ ‘result,’ or ‘outcome.’ So a knot given to a marriage partner or a couple means all these things and having children as well.

Modern Usage of Artistic Knots

Along with being symbolic gifts or messages, knots are still used if they wear traditional Chinese clothing or as good luck charms. They are a means of fastening traditional garments instead of buttons or wooden pegs. Now, silk is most widely used to make these clothing knots.

They are used as jewelry such as even rings, earrings, bracelets, and necklaces. They are sold as handicraft novelty items too.

Source: chinahighlights